Egy 19. századi természetbúvár által megfogalmazott szabály kavar vitát a 21. századi biológusok körében. Az 1800-as évek kezdetén a természettudósok több megfigyelést is leírtak, amelyek a környezeti hőmérséklet ökológiai és evolúciós következményeire vonatkoztak.

Az egyik szabály például, hogy a mérsékelt égöviekhez képest a trópusokon élő állatoknak nagyobb a fülük vagy a csőrük, mert az hatékonyabb hőleadást képes biztosítani. Egy másik szabály szerint egyazon állatnemhez tartozó fajok közül annak van a nagyobb testmérete, amelyik közelebb él a Föld valamelyik pólusához, mert a nagy test kedvezőbb a hővesztés megelőzéséhez: gondoljunk csak a hatalmas jegesmedvére, illetve a délebbre élő, sokkal kisebb feketemedvére.

A macskabagoly két színváltozata
KÉP: Paul Sutton és Don Robinson / Flickr

Constantin Gloger német biológus nevét viseli az az 1833-ban megfogalmazott szabály, amely azt mondja ki, hogy az állandó testhőmérsékletű állatfajok közül a nagyobb páratartalmú, melegebb éghajlaton élő fajok egyedeinek általában sötétebb a színük, mint a szárazabb és hidegebb tájakon honosoké. A tudósok úgy vélték, emlősök esetében a sötétebb szőrzet és bőr védelmet nyújt a Nap ultraibolya sugarai ellen, amelyek az Egyenlítő mentén perzselő erővel érik el a földfelszínt. A madaraknál pedig a sötétebb tollazatot kialakító eumelanin pigmentek a bakteriális fertőzések ellen is hasznosak lehetnek, márpedig ez jelentős előny a trópusokon.

A régi szabályokat 2020 nyarán porolta le két őslénytan-kutató: Li Tian a Kínai Földtudományok Egyetemről és Michael Benton, a Bristoli Egyetem munkatársa arra próbálta alkalmazni az elméleteket, hogy megjósolják, miként változtatja meg a klímaválság az állatok testi adottságait. Gloger-szabálya szerint ugyebár a legtöbb állat sötétebb lesz a globális felmelegedés miatt. Vagy nem.

A Current Biology szakfolyóiratban ugyanis azóta is több publikáció jelent meg a témáról, és bizony a szakemberek véleménye korántsem egységes. Kaspar Delhey a német Max Planck Intézet ornitológusa, aki Ausztráliában dolgozik, és néhány éve szakmai fórumot indított azért, hogy a Gloger-szabályt felülvizsgálják. Tian és Benton kutatására válaszul Delhey és kollégái is közölték elméletület: szerintük a páratartalomnak vajmi kevés köze van a színhez. A párás éghajlaton dúsan zöldellő növények nagyobb árnyékot vetnek, amelyben egy sötét színű állatnak könnyebb elrejtőznie a ragadozók elől. Számos forró vidék egyúttal párás levegőjű is, de például a legsötétebb madarak a száraz és meleg Tasmániában élnek.

Delhey szerint, ha a páratartalmat kivesszük a számításból, Gloger-szabálya a feje tetejére áll: melegebb éghajlaton világosabb állatok élnek. Ez különösen igaz a hidegvérű fajokra. A rovarok és a hüllők testhőmérséklete igazodik a környezetéhez, tehát hideg klímájú vidéken sötétebbek lesznek, hogy több hőt tudjon elnyelni a külsejük. Forró égövön már nincs erre szükség, ezért világosabbak lehetnek, Delhey ezt a "termikus melanizmus hipotézisének" nevezi. 

Tian és Benton válaszul egy olyan esetet írt le, ami az ő elméletük helyességét igazolja: a Finnországban is honos macskabaglyok tollazata általában vörösesbarna vagy szürke, utóbbi a behavazott tájon szolgáltat remek álcát. Ám ahogy az északi országban is mind rövidebb a tél, az 1960-as években még a populáció alig 12 százalékát kitevő vörösesbarna macskabaglyok aránya 2010-ben már 40 százalék volt.

Elismerik ugyanakkor, hogy az éghajlat befolyásolta színhatás különösen akkor kiszámíthatatlan, amikor mind a hőmérséklet, mind a páratartalom változik. Klímamodellek szerint az Amazonas vidéke forróbbá és szárazabbá válik, ami egyenes út a világosabb színű állatok felé. Ám Szibéria sarkvidéki erdei melegebbé és párásabbá válhatnak, amely esetben ellentmond egymásnak a két alapfeltétel. Márpedig a fizikával vagy a kémiával szemben a biológia törvényei nem abszolútak, mondta Benton: "Ez nem olyan, mint a gravitáció". 

Lauren Buckley, a Washington Egyetem biológusa szerint az elmélet nem igaz például a pillangókra, amelyek szárnya a színtől függetlenül csak egy bizonyos ponton nyel el hőt. Szerinte azt kellene vizsgálni, hogy az adott élőlény milyen kölcsönhatásban van a környezetével. A színváltozatok elemzéséhez pedig azt ajánlja, hogy az eredeti élőhelyeken lefotózott egyedeket hasonlítsák össze a világ múzeumaiban őrzött példányokkal, jóllehet a preparált állatok színe idővel kifakulhat. Ám sietniük kell: a klímaválság miatt egyre pusztulnak az élőhelyek, mind több és több faj tűnik el véglegesen. Nemsokára talán már nem lesz mit összehasonlítani.

VIA Science