Mindennapi használatra alkalmas, kikötőkbe, jachtokhoz, stégekhez és magánpontonokhoz csatlakoztatható vízi szemeteskuka prototípusának megépítésére gyűjt két ausztrál fiatalember.

A vízi kukák alkalmasak az úszó szemét, az olaj és egyéb vegyi alapanyagú tisztítószerek összegyűjtésére, felfogására is.

A „seabin”-eket kifejezetten kikötőkbe, illetve olyan öblökbe tervezték, ahol nincsenek nagy viharok, nem kavarják fel a vizet nagy áramlatok, viszonylag ellenőrzés alatt tartható a környezet.

A szemeteskuka a víz felszínén lebeg, amibe egy, a kikötőben beüzemelt vízi pumpa beszívja a víz felszínén lebegő szemetet. A vákuumhatás miatt nemcsak a hulladék, hanem az olajfoltok és egyéb lebegő vegyi szennyeződések is bekerülnek a szemeteskukába.

A víz keresztülfolyik egy szivattyún, amely szétválasztja a vizet és az olajat, míg a szemét és a szennyeződések fennakadnak a kukában. A tisztított víz visszakerül a vízgyűjtőbe. A kukákban található felfogózsákot a kikötőben dolgozó munkások tudják cserélni.

A kuka az év 365 napján üzemképes.

Madárbarátok számára nem kérdés, hogy a tél közepe felé élelemmel teli madáretetőt és -itatót kell kirakni a madarak számára. Még mielőtt elhessegetnénk magunktól e nemes kreatív tevékenységet, mondván, hogy társasházban, panellakásban lakunk, nézzük meg ezt a pár kreatív, több esetben a lakásunkban fellelhető hulladékból készített madáretető-ötletet. A választásnál vegyük figyelembe, hogy mennyi és milyen madarakat csábítunk magunkhoz, mert másfajta magvakra buknak éhes madaraink. Egy városi etetőre 3-4 madár jár, de ha jól érzik magukat, akkor egyre több jár majd az ablakunkhoz, párkányunkhoz vagy a gangra.

A madarak az eleségtől függően választják ki a maguknak megfelelő madáretetőt, mivel csőrük adottságaiból fakadóan másként fogyasztják őket. A verebek, a zöldike és a pintyek hántolják, a cinegék és harkályok kopácsolva feltörik, míg a fekete rigók, gerlék és a vörösbegy egészben lenyelik a magvakat. 

Egyszerű és közösségi formája lehet egy-egy városrész nap mint nap találkozó baráti társaságainak, ha a környékükben lévő parkba vagy játszótérre közösen készítenek madárodút, és a téli időszakban felváltva helyeznek a családok élelmet és vizet a madaraknak a családok. 

A gangos házak korlátjain kifüggesztett balkonládák kiváló tárolóhelyei a madáretetés kellékeinek. Ide is lehet készíteni kis madáretetőt, ahová a magocskákat szórjuk, külön itatót, ahová vizet öntünk, és egyéb magtárolókat, amelyekbe a magféleségeket külön helyezzük. 

Kidobásra szánt motorkerékpár-gumi, csillár, cipő, fedős lábos, kinőtt cipő, teakaspó, vécépapír-guriga, műanyag flakon és a kiüresedett tejesdoboz is mind újraértelmezhető, és kiváló madáretető készíthető belőle.

Miként lehet az elhagyatott viaduktok hídjait elegánssá, futurisztikussá, környezetbaráttá, mi több, még (zöld)energiatermelővé is tenni?

Erre kerestek választ a városi tisztviselők a Solar Park South versenyen a dél-olaszországi Calabria közelében, idestova négy éve. A városatyák tervezőket és mérnököket kértek fel a nem használt struktúrák környezettudatos átalakítására, újrahasznosítására.
A képviselők leginkább az eredeti tervektől szerettek volna eltérni, attól, hogy a régi hidak lebontásával bajlódjanak, aminek a költsége 40 millió dollárba került volna. 

A Francesco Colarossi, Giovanna Saracino és Luisa Saracino "Solar Wind" elemeikkel a viaduktok oszlopai közötti tér kihasználására építették ötletüket. A Solar Wind 26 telepített szélturbinája évente 36 millió kilowattóra villamos energiát termelhetne évente. Arról nem is beszélve, hogy az ebben a formában felszerelt szélturbinák nem zsákmányolnák ki a természeti környezetet. 

Az energiatermelést fokoznák a hídon áthaladó útra telepített, átlátszó műanyagba bevont napelemekkel, amelyek újabb 11,2 millió kilowattóra energia termelésére lennének alkalmasak. Az újrahasznosított viaduktok így 5000 lakásnak biztosíthatnának áramot. 

A négy éve tologatott program most azért került ismét napvilágra, mert a tervezők úgy döntöttek, ha az olasz tisztviselők nem tudnak továbblépni az ügyben, akkor már ők maguk sem szeretnék jegeltetni az ötletet porosodó asztalfiókokban. 

Hasonló koncepciót már elkezdtek tesztelni Spanyolországban, az eredmények alapján beigazolódott az ötlet költséghatékonysága és működőképessége. 

Kaliforniában a lassan 5 éve tartó extrém száraz időszak egyre szorosabb összefogásra, együttgondolkodásra sarkalja az építészeket, a termelőket. Az aszály sújtotta állam felső szintre emelte a vízhiányos területek vízellátásának problémáját, és innovatív megoldások megfogalmazására kérte fel a tervezőket. 

Az eddig benyújtott ötletek díjnyertes javaslata Ali Chen "Grassroots Cactivism" pályázata, ami a Nopales kaktusz alkalmazásával segítené a víz megőrzését Kaliforniában.

Amíg az elmúlt években Kaliforniában a személyes vízfogyasztást sikerült 25%-kal csökkenteni, addig a mezőgazdaságban használt vízfogyasztás drasztikus mérteket ölt. A mezőgazdaságban elhasznált víz a növények öntözésére, közvetve az állatállomány takarmányozására fordítódik.

Chen a Kaliforniában népszerű fügekaktuszra építi az ötletét, amely egyrészt Kaliforniában bárhol megél, a helyi konyha népszerű növénye, és az állatok takarmányozására is használják. Chen tanulmányában a kaktuszcellulóz, a kaktusznyálka és a kaktusz vízkezelő képességét elemzi. 

A Latin-Amerikában tradicionálisan is víztisztításra használt fügekaktusszal fémektől és egyéb üledékektől mentesítették a vizet. A kaktusz nyálkája nyers formájában, alacsony koncentrációban hatékonyan távolítja el az olajfoltokat. A Grassroots Cactivism célja egy low-tech megoldás kialakítása, amely forradalmasítja a szennyvíztisztító rendszereket, mérsékli a vízhasználatot a mezőgazdaságban.

A farmon termelt kaktuszokat egyrészt emberi fogyasztásra, a kaktuszcellulózt a helyi bioreaktorok vízkezelésére, valamint állati takarmányként lehetne használni, illetve exportálni. A kaktuszfarmra épülő víztisztítás három ütemből állna. Első lépésben mikorszűréssel eltávolítják a szennyeződéseket és a baktériumokat. Ezután fordított omnózissal eltávolítják a baktériumokat, az arrogánsabb vírusokat, és legvégül UV fénnyel távolítanák el a maradék szerves vegyületeket.

Chen ötlete jól illeszkedik Orange megye Felszín alatti feltöltési program-jához, amely a megtisztított szennyvizet visszaküldi az ivóvízellátásba. 

A kaktuszfarmot összekötnék egy ökoturisztikai programmal, amelyben az ideérkező turistákat olyan ökotudatos üdülőhely fogadná, ahol az egészségtudatos életmódra alapoznák a szolgáltatásokat, például a minőségi konyha üzemeltetését. 

Az attrakciót egy vízmúzeum is kiegészítené. 

Fotók: archdaily

Nem kell túlmagyarázni David Latimer történetét. Latimer 1960-ban egy üvegben elültetett négy növénypalántát, egész pontosan pletykákat. A négy növénykéből három elpusztult, viszont a negyedik elkezdett növekedni. Tizenkét évvel később lezárta az üveget, akkor még egyszer meglocsolta a növényt, ami a lezárt üvegben csuda jól érzi magát.

A lépcső alá, viszonylagosan napfényes helyre tett, zárt üvegben lévő növény ugyanis a föld üvegházhatásához hasonlóan kialakította a saját ökoszisztémáját. A lezárt üveggömbben a pletyka a saját párájából megfelelő mennyiségű vízhez jut, annyi fényt kap, amennyi a fotoszintézishez szükséges, és mivel folyamatosan vannak elhaló levelei, amelyek az aljzatban humusszá válnak, a növény folyamatosan megfelelő minőségű tápanyaghoz is jut.

A pletyka a sötétebb helyeket is kedvelő növény, így Latimer projektje minden további nélkül megismételhető egy budapesti belvárosi lakásban is.

Igazi évkezdő, más településeknek és innovátoroknak is lendületet adó programmá válhatna a mosonszolnoki MIHE és a Retextil Alapítvány együttműködéséből létrejövő alkotás.

A Mosonszolnoki Ifjúságért Hagyományőrző Egyesület (MIHE) kezdeményezésének köszönhetően a település lakói újrahasznosított textilanyagokból megvarrták, horgolták, fötörték a település térképét, az ország első faluszőnyegét.

A mindenki maga kreálta, saját részekből egy 3x4 méteres nagyságú, Magyarországon ez idáig egyedülálló művészeti alkotás állt össze. A textiltérképen több mint 60 fő dolgozott, a legkisebbektől (3 éves) a legidősebbekig (83 éves). Igazi közösségformáló tevékenység.

A Retextil műhelyt 15 éve Thiesz Angéla hozta létre, akinek szeme előtt a műhely megalapításakor a környezettudatosság, a helyi munkaerő és a helyi alapanyagok felhasználása lebegett.

A műhelyben mintegy 40 megváltozott munkaképességű foglalkoztatott dolgozik, és - ha a közvetett elektromosenergia-felhasználást (például villany- vagy hűtőhasználat) nem vesszük figyelembe-, az alkotómunka elektromos energia felhasználása nélkül történik, gyakorlatilag zéró hulladéktermeléssel. Ez a harmadik évezred küszöbén, egy olyan világban, ahol évente több tízezer ruhadarab válik kidobott szemétté, kivételesnek mondható. Miközben egy 1000 fős település ruhahulladéka megközelítőleg tíz halmozottan hátrányos helyzetű embernek adhatna munkát.

A mosonszolnoki faluszőnyeg megalkotásakor találkoztak a megrendelő, a szakértő és a közösség szándékai. A faluszőnyeg alapjait a pécsi műhelyben készítették kb. 1000 munkaóra alatt, ami az alapként szolgáló, fekete vászonanyag megvarrását, a település utcakontúrjának textilre varázslását, az utcarendszer meghorgolását és a mosonszolnokiak 3 napos tanítását jelentette, amikor a programban részt vevők megtanulhatták a retextil varrásának alaptechnikáját és a retextilszál készítésének módját. A helyi alkotók ezután a papírokra megrajzolt épületeket és telkeket horgolták-varrták össze, míg a keretként szolgáló szántókat a Retextil Műhely munkatársai készítették el. Az utcákat fekete vászonanyagból készítették, a szántók egy része hurkolással készült, a háztömbök pamutból kötve-horgolva, néhol csomózva és szálra hurkolva készültek.

A faluszőnyeg elkészítéséhez szükséges körülbelül 100-150 ruhát a település lakói és a közintézmények adományozták.

A program szépsége nemcsak az anyag újrahasznosításában rejlik, hanem abban is, hogy a faluszőnyeg létrehozása tökéletes példája a helyi anyag, helyi ember, közös alkotás, közösségi tér, közös alkotótér, alkotó közösség, kulturális közösség és az önkéntesség együttesének, ami tökéletesen illeszkedik a Retextil Műhely filozófiájához. A közös munka alatt fokozatosan bontakozott ki egy - egy porta, telek, ház és az ott lakók története, amelyek átvitt értelemben "belehorgolódtak" a szőnyegbe.

Hogy mi lesz a szőnyeggel, az egyelőre még nyitott kérdés. A 12 négyzetméteres alkotásnak olyan helyre van szüksége, ahol mind a település lakói, mind a településre érkezők nézegethetik a markáns, kortárs közösségi művészetnek ezt az ékes példáját.