Az akkumulátorok egyre olcsóbbak, és nemsokára tényleg gazdaságos megoldást kínálhatnak a rövid távú energiatárolásra, amivel a napi szükségleteinket fedezhetjük. Vagyis ha nappal süt a Nap, akkor az akkumulátorban eltárolt energiát használjuk sötétedés után. Ez azonban nem oldja meg az éves energiaingadozásokat, például azt, hogy télen kevesebb megújuló energiára számíthatunk: a tavasztól őszig megtermelt áramot kellene elraktározni a szűkös hónapokra. 

Erre találták ki a pumpás (vagy szivattyús) víztározókat: a bőség idején feleslegesen termelődött áramot úgy hasznosítják, hogy azzal működnek az óriási vízpumpák, amelyek egy magasabb területen kialakított tározóba nyomják fel el alacsonyabb tó vízét. Amikor pedig ki kell nyerni az energiát, megnyitják a felső tározót, amelyből lezúdol a víz, keresztül egy turbinán, és máris előállítottuk a tiszta energiát. Ám ennek a rendszernek jelentős a kiépítési költsége, hiszen két víztározó is kell hozzá. Ráadásul a víz párolog, tehát az év során jelentős veszteséggel kell számolni. Számítások szerint ez a rendszer ott éri meg, ahol 50 megawattnál nagyobb az energiatárolási igény.

Itt jön a képbe a bécsi székhelyű Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézet (International Institute for Applied Systems Analysis, IIASA) ötlete, amely kifejezetten a 20 megawattnál kisebb hálózatok  idényjellegű energiatárolására használható: cseréljék homokra (vagy sóderre) a vizet! Az általuk hegyi gravitációs energiatárolónak (Mountain Gravity Energy Storage, MGES) nevezett rendszer ideális köztes megoldás lehetne a rövid- és hosszú távú energiatárolók között.

A rendszer egyszerű elemekből áll: egy daru csillékbe pakolja a hegy tövénél a homokot vagy sódert, és a motoros meghajtású kábellel felemelik a hegy tetején lévő tárolóba, ahol a homokot szétterítik -- már el is tároltuk az energiát. Amikor szükség van rá, akkor a hegytetőn álló daru szépen telepakolja a csilléket, amelyek elindulnak lefelé, a kábel mozgása pedig megforgatja az alsó tározónál kiépített turbinát, így fejleszti az áramot. A homokot vagy sódert felszín alatti üregekben, tárnákban is lehet tárolni, hogy ne rontsa a látképet.

Amennyiben a hegyen valamilyen vízfolyam ered, az MGES-rendszer kiegészíthető vízenergiával is. A rendszer bármilyen magasságban futó vizet képes elszállítani, ami nem lehetséges a hagyományos vízerőművek számára.

"Az MGES egyik előnye, hogy a homok olcsó és nem párolog, mint a víz. Így nem veszítünk az energiakészletből, és a homok bármennyi alkalommal újrahasználható. Ez különösen jelentőssé teszi a rendszert az aszályos, sivatagos országok számára", mondta Julian Hunt, az IIASA kutatója. Hozzátette, hogy a hagyományos vízerőművek legfeljebb 1200 méteres szintkülönbséget tudnak áthidalni a víznyomás miatt. Az MGES viszont akár 5000 méteres szintkülönbséget is áthidalhat, ezért kifejezetten alkalmas magashegységekbe, mint a Himalája, az Alpok vagy a Sziklás-hegység. Illetve hasznos lehet olyan, meredek hegyekkel tűzdelt szigetek energiatárolásához, mint Hawaii, a Zöldfoki-szigetek, Madeira, Indonézia, Fülöp-szzigetek, Karib-szigetek, Galápagos vagy a Csendes-óceán szigetei. 

Az IIASA csapata a Hawaiihoz tartozó Molokai szigetére tervezett egy energiamátrixot, amely kizárólag szél- és napenergiából, hagyományos akkumulátorokból és MGES-rendszerekből fedezi a sziget energiaigényét. Hunt hangsúlyozta, hogy az MGES nem a csúcsidőben termelődő kiugró mennyiségű áram elraktározására és napi felhasználására szolgál, hanem akkor optimális a működése, ha hónapokig átlagos mennyiségű áramot tárolnak el benne, majd hónapokig (akár 1000 napig) folyamatosan nyernék ki belőle az átlagos mennyiségű energiát. 

Hiver't-Klokner Zsuzsanna