Az észak-amerikai országban a hosszú tél gyakran hoz havat és jeget, ezért a síkosságmentesítéshez évek óta kísérleteznek újszerű anyagokkal, amelyekkel kiválthatnák az olcsó, de környezetromboló sózást. Először a sóoldatot próbálták ki (80 százalék víz + 20 százalék só), amivel csökken-tették ugyan a felhasznált só mennyiségét, és javították a baleseti sta-tisztikákat, ám egyrészt mínusz 20 Celsius-fok alatt ez is megfagy, más-részt ha felszárad az út és szeles idő jön, a sószemcséket porként fújja el a szél – a környező területekre. (A közutak mentén és a városokban állító-lag Magyarországon is 1 kilogramm só van 1 köbméter talajban.)
Kanadában egyre több önkormányzat próbálja ki a répacukorgyártás melléktermékeként keletkező melaszt, mert ezzel mínusz 34 fokig haté-konyan lehet jégteleníteni az útfelületeket és járdákat. Mármint nem a süteményekhez használható mézsűrű, finom, aranybarna melaszt locsolják ki az útra, hanem az abból lúgos bontással készült hígabb levet keverik a sóoldathoz: 23 százalék só, 62 százalék víz és 15 százalék cukorrépaszirup elegye kerül a permetezőkocsi tartályába.
Az elegyből 30 százalékkal kevesebb kell ugyanannyi felület jégtele-nítéséhez, mint sóoldatból.
A kissé karamellás szagú, barnás színű lével még havazás és jegesedés előtt permetezik be a száraz útfelületet. A cukornak köszönhetően a só odaragad a felülethez, nem porzik fel, de ami még ennél is fontosabb: az elegy fagyáspontja 30 százalékkal alacsonyabb, mint a sima sós vízé. Ennek köszönhetően a lehulló hó alatt nem jég-, hanem latyakréteg alakul ki közvetlenül az útfelületen, amit a hókotrók könnyedén letakarítanak. A tiszta útfelület pedig leszárad, nem marad rajta vékony hóréteg, ami jegesedne és síkosodna. A cukorrépás lével locsolt út 3-5 napig jég-mentes marad, több havazást is kibír.
A cukorsziruppal csak az a baj, hogy egyelőre négyszer drágább, mint az útszóró só, ezért főleg a fokozott kockázatú területeken, hegyi utakon és hidakon vetik be. Viszont nem marja az állatok lábát és a cipőnket, nem rohasztja szét az autók karosszériáját, illetve az utak és hidak vas- és betonelemeit. Amúgy a sózás sem olcsó: ez tipikusan az a dolog, amit a közgazdászok és környezetvédők az "externália" kategóriába sorolnak. Magyarul annyit tesz, hogy nem szabad önmagában nézni az árát, hanem az általa okozott károkat is figyelembe kell venni. Úgy viszont már egyáltalán nem tűnik olcsónak.
Kanadában más ipari melléktermékkel is kísérleteznek a síkosság-mentesítéshez: ilyen például a sajtgyártáshoz alkalmazott sófürdő oldata, az erjesztett savanyúságok leve, a vodka (...) és nádcukor-melasz.
A cukorrépás sóelegyben egyébként az a legszebb, hogy állítólag magyar ötlet: a Washington Postnak azt nyilatkozta egy cukorrépás síkosság-mentesítőt gyártó amerikai cég képviselője, hogy ő úgy tudja, az 1990-es években egy magyar tudósnak tűnt fel, hogy a cukorrépa-feldolgozó üzem melletti tó télen nem fagy be. A tudós némi nyomozás után rájött, hogy az üzem beleengedi a gyártás melléktermékeként keletkező szennyezet vizet a tóba. Hogy ki lehetett ez szakember, hol dolgozott, és hogyan került át az ötlet Észak-Amerikába, egyelőre rejtély. Ha az olvasók közül valakinek vannak erről információi, kérem, ossza meg egy hozzászólásban.
0 
