Lázasan készül a világ a decemberi koppenhágai, sokak szerint sorsdöntő klímacsúcsra, ahol az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésében kellene végre konkrét vállalásokat tennie az egyes országoknak, országcsoportoknak. Ennek tudományos-technológiai háttere már kidolgozott, számos kutató gondolkodik azonban arról is, hogy milyen eszközökkel lehetne a már a légkörbe került gázoktól, főképp a szén-dioxidtól megszabadulni, illetve milyen megoldásokkal lehetne egy kicsit hűteni a Földet.

Az e célt szolgáló mérnöki lehetőségeket összefoglalóan "bolygómérnökségnek" (angolul geoengineering) nevezzük. A legtöbb ötlet ma még futurisztikusnak tűnik ezen a területen, a brit Royal Society azonban a közelmúltban olyan tanulmánykötetet adott ki, amely megpróbálja egzakt módon vizsgálni a lehetőségeket. A kiadvány szerzői között természettudósok, közgazdászok, jogászok is helyet kaptak a mérnökök mellett.

A bolygómérnökség két alapvető módszere

A fenti célok elérését szolgáló módszerek, ötletek jelenleg két fő csoportra oszthatók. Az egyikbe az úgynevezett szén-dioxid-kivonó technológiák tartoznak. Itt az alapelv az, hogy a szén-dioxidot (mint az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló üvegházhatású gázt) kivonják a légkörből, ezáltal a hőmérsékletemelkedés kulcsfontosságú tényezőjének hatását csökkentik. Megvalósíthatósági szempontból jelenleg ezek a technológiák tűnnek valamivel egyszerűbbnek, ugyanakkor viszonylag lassan érhető el velük eredmény.

A másik csoportba a Nap sugárzását befolyásoló technológiákat sorolták. Ezek lényege, hogy a napsugarak igen kis százalékát visszaverik az űrbe, hőt vonva el a Földtől. Segítségükkel igen gyors hatást lehet elérni, ezért egy esetleges klíma-krízis esetén hatékonyak lehetnek, hosszú távon viszont nem nyújtanának megfelelő megoldást, hiszen a fő okot, a légköri szén-dioxid mennyiségét nem befolyásolják.

Mérnöki lehetőségek tárháza

Szén-dioxid-kivonás

Az egyik legfontosabb (és a tanulmánykötetben is legrészletesebben tárgyalt) lehetőség a szén-dioxid kivonása a levegőből (vagy akár direkt befogása például erőműveknél), majd pedig tárolása a Föld felszíne alatt. Nagy-Britannia élen jár e technológiák fejlesztésében, és laborméretekben már igen sok módszert kidolgoztak (adszorpció, azaz a gáz megkötése szilárd anyagokon, adszorpció erősen lúgos oldatokkal, illetve adszorpció közepesen lúgos oldatokon katalizátor segítségével). Viszont még egyetlen valós méretű tesztüzem (prototípus) sem készült el, így nincs információ a módszer tényleges kivitelezéséről, sem arról, hogy lehetne-e egyáltalán költséghatékonyan végezni a nagyipari, erőművi gyakorlatban (szén-dioxidot eddig földgázból tudtak kivonni és tárolni ipari méretekben).

Annak hogy a nagyméretű ipari alkalmazás még várat magára, nemcsak a műszaki eljárások kiforratlansága az oka. Felmerül a kérdés ugyanis, hogy biztonságosnak tekinthető-e technológia. A szén-dioxid színtelen, szagtalan, nem robbanásveszélyes, nem gyúlékony anyag, ám nehezebb a levegőnél, ezért ha kiszabadul és észrevétlenül összegyűlik a mélyedésekben, völgyekben, akkor az ott tartózkodó élőlények fulladásos halálához vezethet.

A fejlesztések mindenesetre folynak, és az egyik hazai állami intézet szerint a szén-dioxid föld alatti megkötése Magyarország számára a jövő egyik húzóágazatává válhat.

Az ábra nagyobb változata

A mállás intenzitásának növelése

A mállás intenzitásának növelése sokkal perspektivikusabb módszernek tűnik a hatékonyság, biztonság tekintetében, a költségek azonban már itt is kérdésesek. A módszer lényege, hogy azokat a természetes reakciókat serkentsék, amelyek során a szilikátásványok (ezek a Földön előforduló kőzetek többségét alkotják) a szén-dioxiddal reagálva karbonátásványokat hoznak létre - a folyamat során a szén-dioxid "kiszivattyúzódik" a légkörből (a részleteket lásd keretes írásunkban).

Kétségtelen, hogy a mállás intenzitásának növelésére különféle anyagok segítségével van már lehetőség, a fő kérdések a megfizethetőség és a várható környezeti hatások. Az egyik javaslat például az, hogy keverjünk nagy mennyiségben előforduló szilikátásványokat (például olivint, (Fe,Mg)2SiO₄) azokba a talajokba, melyeket  mezőgazdasági termelésben használnak. E módszerrel a gond az, hogy hatalmas mennyiségű kőzetet kellene kibányászni és elszállítani a felhasználás helyére, így igen költséges volna, illetve arra vonatkozóan még nincs adat, hogy milyen hatással volna mindez a termőföldekre. A számos további javaslat között szerepel például az, hogy a létrehozott karbonátásványokat kellene reagáltatni szén-dioxiddal (amit például erőművek kéményeinél fognak be), majd a létrehozott hidrogénkarbonát-ionokat tartalmazó oldatot elvezetni a tengerbe.

A napsugárzás visszaverése

Egyes kutatók izgalmas lehetőségként vetik fel egy nagyon finom alumíniumhálóból készítendő napernyő elhelyezését az űrben. Egy másik ötlet, hogy ha a sztratoszférába, a Föld légkörének 12-50 kilométer közötti részébe aeroszolt (lebegő szilárd és folyékony szemcséket) juttatunk, akkor csökken a Földre bejutó napsugárzás mennyisége (lásd például a vulkánkitörések hatását).

A felhők mennyiségének vagy albedójuk (fényvisszaverő képességük) változtatása növelése - például tengervíz levegőbe juttatásával - szintén csökkentheti a beérkező sugárzást és a Föld felszíni hőmérsékletét.

Egy másik lehetőség a földfelszín albedójának növelése. Ez utóbbi például elérhető azzal, hogy az ember által épített tárgyakat világosra festik, így például a házak tetejét, az utakat, stb., ugyanakkor a termőterületek megfelelő növényekkel (amelyek jobban visszaverik a sugárzást) való beültetése is segíthet. Utóbbi két módszer közül az első tűnik hatékonyabbnak, ugyanakkor egyik sem hatékonyabb az aeroszolok sztratoszférába juttatásánál.

A szerzők szerint amellett, hogy jelentősen vissza kell fogni a szén-dioxid kibocsátását, mindenképpen folytatni kell a bolygómérnöki kutatásokat, méghozzá nemzetközi együttműködésekkel, mert e programok többsége nem egyetlen ország határain belül zajlik.

Kiss Gabriella