Magyarországon csak a nyári félévben, Sándor, József és Benedek szorgoskodásától a szőlőszüret végéig számíthatunk napi néhány órányi ideális komfortérzetet biztosító külső hőmérsékletre: az időszak elején és végén kora délután, a nyár nagyobb részében viszont csak éjjel vagy még akkor se. A tél meg egy merő cidri: nem csoda hát, ha elkényelmesedett életünk java részét szívesebben töltjük szabályozott hőmérsékletű térben, mint a szeszélyes külső levegőn.

Az egyenletes kellemességnek azonban nagyon nagy ára van: legalább minden tizedik forintunkat arra költjük, hogy igazodás helyett szabályozzunk. Ennyi pénzt szánunk arra, hogy az ingyenes, ám éves és napi ciklusban erősen hullámzó, sőt azon belül is kiszámíthatatlanul ingadozó pillanatnyi napsütés helyett kedvünk szerint adagolható Nap-konzervet, azaz energiahordozót vegyünk.

A zárt terekbe műszaki eszközökkel precízen adagolt vagy épp onnan elvont hő ki-be rakosgatása azonban csak az egyik lehetséges elvi mód az ingadozások kiegyenlítésére. A másik út az ingyen és fölös mennyiségben, de nem az igényeink szerinti ütemezésben érkező napsütés befogása, összegyűjtése és konzerválása, "eltevése rosszabb időkre". A legnagyobb következetességgel a szoláris építészet viszi végig ezt a logikát. Ha már úgyis összehordunk soktonnányi anyagot és elfoglalunk egy soknégyzetméteres napsütötte terület pusztán azért, hogy összeállítsunk egy külvilágtól elzárt, de fényt és meghatározott anyagokat meghatározott irányokban átbocsátó nyílásokkal körülhatárolt teret, akkor tegyük ezt az elhatárolást az eddigi gyakorlatnál alaposabban: tényleg csak az mászkáljon ki és be, aminek feltétlenül szükséges ki és be mászkálnia! Ha az éves hőigényünk többszöröse ingyen házhoz jön, akkor a bőség idején szedjük össze, tároljuk és vegyük elő a zimankóban, ha meg nagyon tolakodóvá válik, akkor egyszerűen csukjuk ki addig, míg nem szelídül.

A szoláris (naphasznosító) építészet gondolkodása négy csomópont köré tömörül:

• az épület tájolásával, kompakt tömegalakításával, célirányosan megtervezett és precízen kivitelezett anyaghasználatával mindig annyi fényt és meleget engedjünk be, amennyit épp hasznosítunk, vagy amit el tudunk tenni máskorra
• az épületben zajló tevékenységekből keletkező hőből csak annyit engedjünk ki végleg, amennyit semmiképp se tudunk elspájzolni
• a levegőt inkább mozgassuk és tisztítsuk, mint nyakra-főre cseréljük és fűtsük-hűtsük
• ami nem kíván feltétlenül méregdrága egyenletes klímát, annak kívül tágasabb

Bár a szoláris építészet megoldásainak több eleme is alkalmazható már meglevő épületeken, igazán hatásos és gazdaságos eredményt az új építéseknél ígér a rendszer. A külső energiabevitel módszeres csökkentésével az épület, a ház egyre kevésbé függ a műszaki környezetétől, habzsoló és követelőző lakógépből a természeti adottságokhoz simuló, abba passzívan, ám sikeresen beilleszkedő élőhellyé válik. A passzív ház kifejezés jóval több költői képnél: a különlegesen energiatakarékos épületek közül az kaphatja meg ezt a címet, amely a nemzetközileg pontosan rögzített műszaki és környezeti előírásokat teljesíti. A fosszilis energiaforrásokat fölélő "hagyományos ház" ma elképzelhető legtávolabbi ellenlábasa az aktív ház: olyan épület, amely a nem energiatermelési célú alaphivatásai teljesítése mellett a közvetlen környezetéből begyűjtött energiákból még másoknak átadható többletet is képes termelni.

Kétségtelen, hogy valamennyi energiatakarékossági mód közül a szoláris építészet elvei szerint felhúzott új épület jelenti a legnagyobb léptékű "energiatakarékossági beruházást", hiszen ilyenkor nem módosítunk, azaz hozzáragasztunk már meglevő nagyhoz valami kisebbet, hanem szó szerint az alapoktól elölről kezdünk. Ám a kép csalóka: az első passzív ház minősítést kiérdemlő magyarországi lakóépület mintegy húsz százalékkal került többe egy lakófunkciókban azonos képességű "hagyományos háznál" - és van még vagy százhúsz éve arra, hogy a jövő mindenkori földgáz- és szénáraival szembesüljön.

Vértesi Ágnes Éva, ELTE Környezettudományi Klub