Az Egyesült Királyságban az építészeknek csupán a harmada nő, és az építészként alkalmazott nők száma is 10 százalékkal csökkent az elmúlt években, olvasható a brit The Guardian napilap nemrég megjelent cikkében. Az építészek világszerte zömmel férfiak, továbbá fehérek és a fiatalabb korosztályhoz tartoznak, ami óhatatlanul befolyásolja a világlátásukat, szakmai szemléletüket. Olyan épületeket és köztereket terveznek, amilyenek nekik tetszenének, amilyeneket ők használnának szívesen.
Christine Murray, a Guardian-cikk írója eljátszik azzal a gondolattal, hogy milyen lenne a világ, ha tervezői épp olyan sokfélék lennének, mint a megvalósult létesítmények használói, a hétköznapi emberek. Nem úgy érti ezt, hogy a férfiak és a nők szükségszerűen másképp terveznének, hanem hogy a megélt élmények, tapasztalatok igenis befolyásolják az alkotó folyamatot. Tehát lehet, hogy több ivókutat, kisboltot, akadálymentes buszmegállót, nyilvános vécét terveznének egy új lakónegyedbe kávézók és borbárok helyett. Murray egy felmérésre hivatkozva hozzáteszi, hogy Angliában az aktív építésznők 75 százaléka gyermektelen.
Válaszoljuk meg a címben feltett kérdést: ha anyukák terveznék a városokat, akkor először is mindenütt rámpák és liftek lennének, nem lépcsők. Akár babakocsit kell tolni, akár kerekesszéket, botrány, hogy a mai városokban nem lehet velük kulturáltan és szabadon közlekedni. A rámpás-liftes lehetőségnek a 3 év alatti totyogó kisgyerekek is örülnének, akiknek a lépcsőn való közlekedés nehézkes és veszélyes.
Vagy itt van a tömegközlekedés: ha egy buszon már utazik egy kerekesszékes, akkor ő elfoglalja az 1 darab kijelölt férőhelyet, tehát nem fér fel még egy babakocsi is, vagy csak úgy, hogy a babakocsit betolja az utasok közé a szülő. Ne szépítsük, őt és a kerekesszékest is utálni fogja a többi utas. De ugyanígy, azt is utálják a tömegközlekedők, ha felszáll a villamosra vagy buszra három idős ember kerekes bevásárlókocsival. Ha ezt eleve figyelembe vették volna a járművek tervezői, nem érezné kényelmetlenségnek a többség. Ide tartozik egyébként az, amikor a városvezetők olyan buszokat vagy villamosokat rendelnek, amelyeknek nem nyitható az ablakuk, vagy "csak egy csivava feje fér ki rajtuk", hogy Murray szemléletes megfogalmazását idézzem.
Tényleg, milyenek lennének a városok, ha nyugdíjasok terveznék őket? Hiszen az időskorú városlakók egyre többen vannak! Na akkor például biztos több pad és szék lenne az utcákon, tereken, busz- és villamosmegállókban, nem pedig azok a bizarr fenéktámasztó korlátok. A zebrán a zöld jelzés tovább tartana. Mindenhol lennének nyilvános vécék, ráadásul ingyenesek, mert az embereknek "nincs acélból a hólyagjuk", írja Murray.
Egy rosszul megtervezett rámpa KÉP
Ha kamaszok terveznék a városokat, akkor az ingyenes telefontöltést és a gördeszkázást alkotmányos joggá minősítenék, és mindenütt lehetőség volna erre. Jó, ők biztos olcsó gyorséttermeket kérnének minden sarokra, de lenne bennük annyi empátia, hogy dupla kerékpársávot alakítanának ki: egy gyorsabbat bringásoknak és egy lassabbat a rollerezőknek, gördeszkásoknak, triciklis kisgyerekeknek. És minden parkban szabad lenne a fűre lépni, minden téren volna kosárpalánk.
[Itt szabadjon arról álmodnom egy percet, hogy milyenek lennének a városok, ha zöld szemlélettel terveznék őket. Például a parkokban ehető gyümölcsöt termő fák és bogyós bokrok lennének. Az utcai lámpák nem jelentenének zavaró fényszennyezést az élővilágra (de segítenék az emberek sötétedés utáni közlekedését). Sokkal több növény volna a városokban, még a tűzfalakon is élőnövénnyel beültetett panelek, vertikális kertek, hogy csökkentsék a légszennyezés mértékét. Tele lenne a város biztonságos kerékpártárolókkal, stb.]
Murray, aki egyébként alapítója a Nők az Építészetben elnevezésű brit díjnak, és korábbi főszerkesztője az Architectural Review és az Architects Journal szakmai folyóiratoknak, elismeri, hogy vannak olyan részek Londonban is, amelyek megfelelnek a fenti kívánalmaknak. Ilyen például az a szakasz, amely a Temze fölött átívelő Millennium-hidat is érintve egyetlen lépcső nélkül köti össze a Szent Pál székesegyházat a Tate Modern Múzeummal, és még utcai játékok és sok-sok ülőhely is található rajta. Ha itt sikerült, hátha máshol is menne ez.
Megkérdeztem egy hazai szakembert, mi a véleménye a fentiekről:
“Régóta téma a női-férfi építészet. Szerintem jó és rossz építészek vannak”, mondja Z. Halmágyi Judit, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense, Pro Architectura-díjas építész. Úgy látja, az igazán kreatív emberek mindkét agyféltekéjüket egyformán használják az alkotás során, vagyis egyszerre érvényesül a ráció és emóció. “Ez nem nemi kérdés. Ugyanakkor a szeretteikről való gondoskodás fejleszti a nők azon képességét, hogy egyszerre több dologra is tudnak figyelni, emellett mélyül az empátiájuk, és jobban előrevetítik a pozitív és negatív tényezőket.”
A tervezőknek, szakembereknek a szakmai és fejlesztői döntéseket az ott élőkkel partnerségben kell meghozniuk. A folyamatos konzultáció mellett átfogó elemzés és nagyfokú empátia szükséges, egyszerre kell nézni a hely szellemét, a genius locit és az emocionális oldalt. “A jó építész a befektető irányába egyszerre képviseli a szakmai szempontokat és a helyi közösség igényeit”, teszi hozzá.
Massimiliano Fuksas írta a 7. Velencei Építészeti Biennálé kurátoraként 2000-ben: „Less aesthetics, more ethics”, azaz legyen kevesebb esztétika és több etika: a hangsúly az élhető környezeten van, ahol mindenkit megillet az emberi méltósághoz, a humánus, szociális designhoz való jog.
“Azóta a térpszichológia vagy spirituálisabb megközelítés révén ez a gondolat tovább fejlődött odáig, hogy az építészetnek hét érzékszervre kell hatnia. Az öt alap érzékszerv mellett az egyén aurájára, saját szellemi kivetülésére is, hogy ezzel pozitív, jó közérzetet váltson ki. A hetedik érzékszerv egy tágabb értelmű, világot átható és a pozitív kommunikáció erejével ható közösségi tudat”, fejtegeti a szakember.
Meglátása szerint ma már az építészet, városépítészet és design az embereket szolgálja, a műszaki tényezőket emberi léptékre, kulturális és használati értékre bontja le. Ehhez elengedhetetlen a szakmai tudás. Minden helynek van egy tágabb értékű közérdeke és az ott élő egyének érdeke. Az elérhetőség és akadálymentesség a városlakók emberi joga, amely a gyerekektől az idősekig mindenkire vonatkozik. “Sajnos itthon még nem hiszik el az emberek, hogy beleszólásuk lehet ebbe. Ha meg is hallgatják őket, nem értik, hogy mit mondhatnának vagy mire kérdeznek rá. A partnerségnek kétoldalúnak kell lennie. Azon múlik, hogy például egy téren hány pad lesz, hogy a tervező jó-e. Vannak jó építészek és rossz építészek”, összegzi Z. Halmágyi Judit.
Hiver't-Klokner Zsuzsanna szerk.
0 
