A hagyományos japán építészet egyik fő alapanyaga a cédrusfa (japánul sugi), amelynek egyenes a törzse, és rugalmas a szerkezete. A Kiotótól északra fekvő Kitayama hegység cédruserdejéből származnak a legértékesebb szálfák, amelyeket Kitayama Marutának, kitajamai rönknek neveztek, és a legszebb épületekhez használták fel, mint például a szamurájok palotái vagy a teaházak.
KÉP: OpenKyoto
A cédrusfákat háromévente metszették, azaz felkopaszították őket: úgy levágták az oldalágakat, hogy ne legyen csomós a fa szerkezete. Ennek a beépítés során van nagy jelentősége.
KÉP: OpenKyoto
Ám a cédrus lassan nő, ahogy a japánok mondják, két generáció kell a favágásig, a nagyapa ülteti az unokának a fákat. A 14-15. században ezért kifejlesztettek egy különleges fatermesztési módszert, amelynek köszönhetően már 20 év után vágásérett faanyaghoz juthattak.
KÉP: EarthBuddies
A daisugi (magyarul nagyjából "asztalfa") módszer lényege a tervezett metszés, amellyel függőleges hajtásokat nevelnek az öreg törzsből, miközben a törzs és a gyökérzet is érintetlen marad. Él 300 éves daisugi is az erdőben.
A fejlődő ágakról itt is lemetszik az oldalhajtásokat. A megfelelő vastagságúvá vált egyenes ágakat aztán óvatosan levágják.
KÉP: TransWord
Ezeket a tarukinak nevezett fiatal törzseket például a házak tetőszerkezetéhez tudták felhasználni, de akár evőpálcikát vagy dísztárgyakat is faraghattak a fából.
A daisugi ősi módszer, megtestesíti azt, amit modern korunk "fenntartható"-nak nevez, hiszen ezzel úgy nyerhetünk építőanyagot, hogy közben megmarad a fa és az erdő. A Kitayama Maruta fa ma is érték, szerencsére vannak még szakemberek, akik a 600 éves technikával metszik a cédrusokat, és tudásukat átadják a következő generációnak.
Hiver't-Klokner Zsuzsanna
0 
