Hogyan válik egy másfél évszázada működő lőtér az ország egyik leggazdagabb természetvédelmi területévé? Hogyan működnek jól együtt a honvédelmi és természetvédelmi hatóságok? Mi lesz gyakorlat közben Európa legveszélyeztetettebb hüllőjével, a rákosi viperával? A katonák vajon összetapossák a nőszirmokat? Egy összeférhetetlen kép, amit sikerült feloldaniuk a mai rendszabályok között lavírozó honvédelmi és természetvédelmi szerveknek. Nem könnyű feladat, de látványos az eredménye.

A Budapesttől 60 kilométerre található Táborfalvai lőtér, vagyis a Turjánvidék ma aktív lőtérként is használatos vizenyős, lápos, süppedős területe a Duna-Tisza közi homokhátság és a Duna-völgy találkozásánál terül el. Az eredeti Táborfalvai Lő- és Gyakorlóteret még 1876-ban alapították, és ma ez Magyarország második legnagyobb katonai lőtere. A lőtér elzártsága ugyanakkor megteremtette azokat a feltételeket, hogy a területen fennmaradhatott az alföldi táj egészét jellemző élőhelyrendszer. És ugyanennek az elzárt formának köszönhető, hogy a területet elkerülte a beépítés és a szántóvá alakítás.

Az élőhely fenntartását, megmaradását segíti az is, hogy a terület a nemzetközi LIFE+ természetvédelmi és élőhelyvédelmi program része lett. A programnak köszönhetően sokféle természetvédelmi beavatkozással – mint vízvisszatartás, legeltetés, idegenhonos növények eltávolítása – van lehetőség a sokszínű természet állapotának javítására.

No, de mi van itt, amitől annyira különlegessé válik ez a többszörösen védett terület? A Duna-Ipoly Nemzeti Park által fenntartott Turjánvidéken több száz természetvédelmi oltalom alatt álló, valamint ritka faj él. Itt gyakori a gyorsan elvirágzó, bennszülött homoki nőszirom, a homoki kikerics, ami már ősszel elvirágzik, de levele és termése csak a következő tavasszal bújik elő. Ugyanitt tenyészik a kevés helyen fellelhető, még a jégkorból fennmaradt csengettyűvirág is, ami a nevét a virágjából csengőnyelvként kilógó bibeszálról kapta.

A rovarászok Mekkájának is hívott lőtér állatvilágát még nem sikerült teljes spektrumában felderíteni, de az biztos, hogy itt él a magyar futrinka legnagyobb hazai állománya, védett ormányosbogárfajok, gyerekkorom egyik legérdekesebb bogara, a védett óriás galacsinhajtó is, amely petéit a diónyi nagyságú galacsinba helyezi, majd, mint ki jól végezte dolgát, elássa a földbe.

A madarak közül élőhelye a lőtér két olyan madárnak is, amelyek színpompás tollazatukkal a trópusi madárvilág madaraira emlékeztetnek. A jellegzetesen bugyborékoló hangú, méheket, darazsakat röptében elkapó gyurgyalag 2013-ban az év madara volt.

Az egyedszámában csökkenő zöldeskék színű szalakóta más madarak – rendszerint zöld küllő vagy fekete harkály – által készített odúba bújva élvezi a Turjánvidéket.

A lőtér nagy, viszonylag háborítatlan vadászterületet jelent a ragadozó madarak, a a hamvas réthéja és a kígyászölyv számára.

Itt él a Turjánvidék és a LIFE+ program „zászlóshajójának” is nevezett rákosi vipera, Európa legveszélyeztetettebb hüllője. A ma már csak a Duna-Tisza közén, a Hanságban és Erdélyben élő rákosi vipera folyamatosan veszti el élőhelyeit. Az élőhelyvesztéshez szándékos pusztítás és kereskedelmi célú gyűjtés is hozzájárult. A rákosi vipera szabadon élő világállománya mindössze 500-ra becsülhető. A 60 centis, gyerektenyér nagyságúra összetekeredő vipera egyedenként egymillió forint természetvédelmi értékű hüllőfaj. A Turjánvidéken található nedves, lápos gyeptípus ideális lakhely a számára. Az állat a legritkább esetekben mar, mérge nem veszélyes, leginkább a nászidőszakban, tavasszal lehet őket látni.

A rákosi vipera állományának megőrzéséhez járul hozzá, hogy egy másik LIFE programból létrehozták a kunadacsi viperavédelmi központot, ahol mesterséges szaporítási programba kezdtek. A sikeres programnak köszönhetően ma már megkezdődött a viperák visszatelepítése a természetes élőhelyeikre.